Varázslatok varázsa
1. fejezet
A kezdet
Georgina Holten, egy átlagos sovány kislány volt, aki a gyönyörű barna haját és égszínkék szemét a nagymamájától örökölte. A 11 éves kislány szeretett különleges dolgokat tenni. Valamikor rejtélyes dolgok történnek vele, és nem volt rá magyarázat, hogy hogyan lehetséges ez. Múltkor például meg akarták csiklandozni a fiúk, és ehelyett saját magukat csiklandozták meg. Voltak ennél érdekesebbek is. Például nem akarózott neki a földön járni, és arra gondolt, hogy de jó lenne, ha repülne, és ő repült. Szerencsére nem esett baja. Szóval Így történt, hogy nem közönséges kislány. De minden úgy tűnt, hogy ő is egy egyszerű kislánynak született, úgy, mint az összes többi gyerek. De nem. Egy szép reggel, amikor a család reggelizet megjött a postás, és meghozta a sok levelet, és közöttük egy piros borítékot, amelyre arany betűkkel volt kiírva a címzés.
-Anya levelet kaptam valakitől, és nézd milyen, szépen van becsomagolva. Kitől kaphattam? Az van ráírva, hogy valami Martion tanoda. Megnézem. Szerinted ez nem tévedés? Nyissam ki?
-Hát persze hogy nyisd ki a saját leveledet. –kuncogott. Mert már tudta, hogy honnan van ez a levél. Martion iskolába ő is járt, és a férje is.
-Anyu miért kuncogsz? Ez valami vicc?
-Nem csak az történt, hogy én is kaptam hajdanán egy pontosan ugyan ilyen levelet, de nem a gyerekszoba, hanem a konyha felirattal.
- És mit jelent? Az hogy gyerekszoba? -kíváncsiskodott.
-Még nem jöttél rá? -csodálkozik. Ez érdekes, hol alszol most? Nem a gyerekszobában?
-Ja de ott. A címzés pontos volt. A boríték hátoldalán, egy címeres pecsét díszelgett. A Gina neve szerepelt a szép borítékon. Minden rendben volt addig, amíg el nem olvasta a levelet, ami egy sárga papírra volt írva piros kis gyöngybetűkkel. A levél magában nem volt hosszú, csak nagyon érdekes. Ginának elállt a lélegzete, ahogy elolvasta magában a levelet. A meglepetéstől földbe gyökerezett a lába. Átnyújtotta a levelet az anyjának, hogy olvassa el ő is. Az anyja már tudta előre, hogy milyen levelet kapott a lánya, és hogy honnan, mert ugyanis ő is ilyet kapott, de úgy is elolvasta. Gina még mindig maga elé meredve bámulta a sárga papírt, és a piros borítékon a címzést. Gina végül megmozdult. Oda ment az anyjához, és megkérdezte:
-Anyja! ez hogy lehetséges, hogy én egy boszorkány vagyok?- Értetlenül nézett a mosoly alatt bujkáló anyjára.
-Az úgy lehet – mondta - Hogy apád és én is azok vagyunk. Csak el akartuk előtted addig titkolni, amíg nem vagyunk benne teljesen biztosak. De már azok vagyunk, mert mi is ebbe az iskolába jártunk. – Mosolygott.
Ginának nehezére esett feldolgozni azt, hogy boszorkány. És hogy felvételt kapott egy iskolába, amiről eddig nem is tudott, hogy létezik. Végül megtudta azt is, hogy nemcsak a szülei, hanem a nagyszülei is varázslók és boszorkányok voltak. A család elhatározta, hogy most már mindent elmondhatnak neki tetőtől talpig. Így hát elmentek a nagyszülőkhöz, és ők elkezdték mesélni neki, hogy hogyan is van az ő családjával. A Gina nagyanyja már a harmadik generációs boszorkány volt a családban. Mindenki büszke volt Ginára, amikor megkapta a Martioni levelet. A nagymama kezdte el mesélni ezt a szép történetet, hogy hogyan lett ennek a családnak ilyen nagy boszorkány ága.
-Az egész a nagymamámnál kezdődött. Ő volt az első a családban, aki megtudta, hogy boszorkány. A nagymamám később férjhez ment egy varázstalan emberhez. Szerették egymást, de a férje nem tudott róla, hogy a felesége egy boszorkány. A nagymamámat mielőtt még férjhez ment volna, Annamália Lanternek hívták. Gyönyörű volt a nagymamám a türkizkékszínű szemével és a barna hajával beragyogta a föld összes táját. Az alacsony sovány testével úgy mozgott, akár egy vékony falevél, amit a szél hordozz magával, amikor leszakítja a fáról, és ide-oda fújja. Olyan szép haja volt, hogy még a nap is benézett hozzá, amikor fésülte a hosszú hajtincseit, amit ahogy látni te is örököltél belőlük. Még akkor nagyon fiatal boszorkány volt, amikor megházasodott. Szerelmes lett egy férfibe, aki akkoriban annyira szerette, hogy még verseket is költött róla, és az ő szépségéről. Molentan nagyon szerette a feleségét, de fogalma sem volt, hogy milyen családból származik. Nem is érdekelte őt addig, amíg egy nap meg nem kérdezték a gyerekek egy kiránduláson, hogy ki a nagymamájuk. Annamália nem tudott nekik nem őszintén válaszolni, és így hát elmesélte, hogy a nagymamájuk és a nagyapályuk a varázslók világában élnek, és hogyha akarják, akkor meglátogatják őket, de ha az apjuk beleegyezik. Nagyon meglepődtek, mert még sosem hallottak varázslókról és boszorkányokról élőben, mert még csak mesében is ritkán fordult elő egy boszorkány vagy varázsló szó. Aztán egy szép szerdai napon megtudta a férje is, hogy ki valójában a felesége, és a szeretett gyerekei. Az ebédnél ültek, amikor az egyik kislányuk megkérdezte az anyukáját, hogy meg tanítja e őket varázsolni. Ekkor Molentan nagyon dühbe gurult, amikor meghallotta a varázsolni szót. „Miért kérdezték ezt a gyerekei az anyjuktól?” Hiszen nem boszorkány a felesége még hogy az hiányozna, hogy az legyen. És megkérdezte, hogy milyen varázslásról beszéltek ti itt össze vissza? A feleségének nem maradt más megoldás csak az, hogy elmondja az igazságot. Erre Molentan nagyon dühös lett, és a feleségét, és a két gyerekét kidobta a házból mondván, hogy boszorkányokat nem fog etetni a házában. De nem azért dobta ki őket, mert félt a boszorkányoktól, hanem azért mert 16 éven keresztül hazudott neki a felesége, és eltitkolta előle azt, hogy ő és a gyerekei boszorkányok.
A két kicsi gyermek anyukkal együtt a sűrű erdőben kószáltak, és mikor kitértek az erdőből. Anyjuk megmondta nekik, hogy az ő nagyszüleikhez viszi őket, hogy ott jó lesz nekik, és ott a nagyanyjuktól majd megtanulnak varázsolni is, és hogy ott fognak lakni a többi boszorkánnyal egy csoportban. A kislányok örültek, és így hát elindultak a négy napos útra. A harmadik napban a kis vörös hajú soványarcú, pisze orrú kislány megkérdezte az anyját.
- Anyu és mit fog szólni nagymama és nagyapa ha meglát minket? Ők nem fognak kidobni?
- Nem Lilla nem fognak kidobni, mert ők szeretnek minket – mosolygott.
-De apa is szeretett minket, és mégis kidobott.
- Igen, de apa nem szereti a boszorkányokat, és nagyapa is meg nagymama is szeretik, mert maguk is azok.- fejezte be a beszélgetést.
Mikor végre a házhoz értek, mind annyian milyen boldogok voltak, hogy végre láthatják végre egymást. Főleg a gyerekek örültek, hogy végre megismerhetik a nagyszüleiket. Aztán a nagyanyjuk oda ment hozzájuk, és azt mondta, hogy milyen szép nagy boszorkányok az ő drága unokái. Ők nem akarták elhinni, de végül nagy nehezen elhitték, hogy mégis azok, és így megtudták ők is, hogy varázsvér folyik bennük. Akkor még nem tudtak semmit csinálni, de apránként megismerkedtek ezzel az erővel. Például a Szani nevezetű kislány ő megtudta már reptetni a tollakat, amik összevissza repültek. Anyjuk is tanította őket. Például láttak már mindenfajta nem valóságos állatot, amit egyszerű emberek nem látnak. Ennek ellenére, már tudtak jó sok varázslatot véghezvinni. Mindketten nagyon szerették azokat a növényeket, amit a nagyanyjuk nevelt. A növényt, amit nagyon kedveltek, vérzőmáknak hívják azt a növényt, és kúszó gyöktörzsű évelő növény volt. Észrevették azt is, hogy csak tavasszal virágzik, és a virágai fehérszínűek. Gyógyításra, és főzetekre használja őket a nagymama. Múltkor, megtámadta Lillát az egyik kerti törp. És súlyosan megsebezte a kezét. Azzal gyógyította meg sebét a nagymama. Nagyon kedvelték a más gyógynövényeket is, de ez volt a kedvencük. A lányok nagyobbak, és nagyobbak lettek. Mindkettő már férjhez ment, varázslókhoz. Szaninak született egy gyönyörű kis lánya és Georginának nevezte el.
A nagymama ekkor megállt, és ránézett az unokájára. Aztán fojtatta.
- Gina szülei is egy iskolába jártak ott ismerkedtek meg egymással. Gina később Georgina Holten lett.
Itt a nagymama végleg befejezte a történetet. Gina most a nagymamájára, az apjára, és utána az anyjára nézett. Nem tudta, hogy mit csináljon.
Olyannyira meglepte őt ez a dolog, hogy nem tudott sehogy sem szóhoz jutni. Végül megtette az első lépést. Anyjára borult, és nevetett. A család elindult abba a városrészbe, ahol meg tudták venni megállás nélkül az összes iskolai holmiját. A nagymama még vett Ginának egy vadonatúj iskolai ruhát, ami úgy nézett ki, hogy fekete volt az anyaga, rá kivolt hímezve az iskola címere. Gina kijárta az iskolát, és boldog volt, mert ott ismerkedett meg a férjével.
Minden erejéből meg akart tudni mindent arról, hogy ki valójában. A férjével egy magas házba költöztek, és ott éltek. Most kisbabát várnak. Még Gina születése előtt megszületett egy fiú a varázstalan világban. Ő nem tudta, hogy varázsló valójában, de egyszer kapott egy levelet, amiben felvételt kapott a Martion varázstanodába, és akkor ott tanult. Kiváló tanuló volt. Már szinte végzős, amikor egy nap megváltozott minden. Az nap rossz útra tért, és gyilkolt. Mindenkit a rossz útra akart téríteni, két ember kivételével.
Két kicsi elsős került az iskolába. Ők is kitűnő tanulók voltak. Mindenki szerette őket, a fiún kívül, mert irigyelte a szeretetüket. Félt, hogy majd őt is megfogják, változtatni a gyerekek. Amikor a gyerekek már kijárták az iskola 7 évét, annyira szerelmesek voltak egymásba, hogy megházasodtak. Egy kislányuk született. A varázslófiú már annyira félt a kisdedtől, hogy meg akarta ölni. Egy jóslat is szólt a kislányról, ezért is akarta megölni a gyereket. Egy szép nyári este, amikor már lemenőben volt a nap a házaspár lefeküdni készült. Az apa már az ágyban feküdt, amikor meghallotta, hogy a kislánya sírni kezdett. Nem tudta mi lelte a kislányát, mert olyan hangosan sírt. Még az anya is oda ment a kislányához. Ő se tudta, hogy mi történt a kislányával, hogy miért sír olyan hangosan. Amikor bekerültek a szobába, meghallottak a konyha felől valami zajt. Lépéseket hallottak. Lehet, hogy ezért sírt a kislányuk? Igen, amikor meglátta a szüleit a varázspálcával a kezükben akkor csendben volt. A kislányuk akkor volt 4 éves. Nem mondott semmit, de tudta, hogy a szülei megértették a sírása okát. Az anya akkor elvitte hátra a másik szobába, és el akarta rejteni a kislányát, de ekkor már felért a betolakodó, és egy pálcasuhintással lila fény kíséretében, megölte az apát. Az anya is előhúzta pálcáját, de késő volt már. Ő is arccal a földre esett, de még a zuhanás közben kimondott egy mondatot. Szeretlek kislányom. És meghalt. Ekkor a varázsló odalépett a kislányhoz, és megkérdezte tőle:
- Mi az kicsike félsz? Hogy olyan hangosan sírtál, hogy a szüleid is megijedtek, Vagy figyelmeztetni akartad őket? - Jóízűen nevetett, és a pálcáját simogatta.
- Nem, nem félek én tőled, de mit akarsz most csinálni velem? – Érdeklődve nézett rá és újra az elhunyt anyjára. Tudta, hogy meghalt, mert ugyanis nagyon értelmes kislány volt. De félelmét nem akarta kimutatni, és így csak arra gondolt, hogy mi lesz vele. Még nem tudott varázsolni, de érezte, hogy az erő benne van a sejtjeiben, és a csontjaiban.
Megpróbáltatta erőltetni az elméjét, és koncentrált arra, hogy le akarja dobni a földre kis híján sikerült neki, de előtte, valami nagyon nagy fájdalmat érzett a mellkasán, és a szeme előtt elhalványult a világ.br>
- Mi az kicsi már nem kell félned, mert meghalsz.- Röhögött.
De a nevetés nem tartott sokáig, mert utána ő belé is hasított egy kis fájdalom, de már nem érezte, mert a földön hevert. Elsötétült előtte a világ, és többé már nem látta a kislányt. Meghalt? Kérdezte magától, és egész idő alatt nézte a fiút. Nem, nem halhatott meg, mert lélegzik. Mozog a hasa. Óvatosan átlépkedte, és lerohant a lépcsőn, és a bejárati ajtón kirohant a nagyerdőbe, ami a házuk mögött volt. Sűrű sötét volt az erdő minden porcikáját sűrű köd vette körül. A szél dühöngött, mint egy veszett kutya. És olyan hideg volt, mintha a nyár helyett tél költözött volna be az erdőbe. Még mindig a félelem, rettegés uralkodott rajta. Futott, amerre csak ellátott. Arra sem figyelt, hogy merre megy, és hova. Csak futott amerre a lába vitte. Aztán hirtelen meg állt. Hátra nézett, hogy megnézze követi e valaki, de az erdőben nem követte senki. Nem volt ott senki más csak ő maga. Nem félt, csak kirázta a hideg, mert csak egy szál hálóingben volt, ahogy elmenekült otthonról. Megszomjazott egy kicsit, és elhatározta, hogy keres valami vizet. A közelben hallott egy vízforrást csobogni. Oda ment, és ivott belőle. Megmosta az arcát is, mert leesett, ahogy jött le a dombon. Ahogy ivott, arra gondolt, hogy visszamehetne arra az útra, ahonnan jött, hogy haza tudjon kerülni. De nem. Eltévedt az utat nem találta sehol sem. Kereste, felforgatta az egész erdőt, de nem találta. Elfáradt a nagykeresésbe. Arra gondolt, hogy majd reggel világosabb lesz, és akkor majd rá talál a helyes útra. Nagyon álmos volt. Felmászott egy fára, és ott a legfelső koronákon olyan nyugvó helyet talált, ahonnan ha akart is nem tudott volna leesni a fáról, mert ugyanis olyan sűrűn fonódtak össze a faágak, hogy képtelenség volt leesni róluk. És olyan erősek voltak, mint egy nagy felnőtt ágy. Lefeküdt abban a pillanatban mély álomba merült. Eltelt az éjszaka, és feljött a nap. Az egész nap, vöröses színbe öltöztette az egész eget. Még lehetett látni a fehér holdat, de az már szinte eltűnt, a vörös és sárga sugarak alatt. Felkelt, és lemászott a fáról megmosakodott abban a forrásban, ahol tegnap ivott. Most pedig megfürdött, és újra ivott egy kis vizet. Egy idő után megéhezett, és akart keresni valami élelmet. Nem is kellett neki keresni sokáig, mert rögtön ott virított előtte három gyümölcsfa egy alma, egy körte, és egy barack. Evett mindhárom gyümölcsből, de még az almából vett magának két darabot, és eltette. Amikor jól lakott, arra gondolt, hogy ideje lenne megkeresni a hazafelé utat, mert már biztosan aggódnak a szülei érte. Nem hitte el azt, hogy a szülei akkor, amikor ott feküdtek a földön, már nem éltek. Keresett egy olyan tárgyat, amivel meg tudta jelölni az utat, amerre már egyszer járt. A forrástól elindult a napirányába. Egyre beljebb kerülvén az erdőbe. Még világos volt, de az erdő sűrűjében nem lehetett ellátni messzire. Magasan járt a nap a fa koronái felett, de az erdőben vak sötét volt. Egy csomó állat ment el mellette, de ő nem fél meg sem ijedt, amikor egy bagoly huhogni kezdett a feje felett. A fák suhogtak, mert erősen fújt bent az erdőben a szél. A fák egyre sűrűbben nőttek a fák. Egymásra tapadtak, és nem akarták elengedni egymást. Már egy kis fényforrást sem lehetett látni közöttük. Nem tudta, hogy nappal van, vagy este, de azt megérezte, hogy lehűlt a levegő. Arra gondolt, hogy már este van. Még az éjszaka beérkezése ellenére is folytatta az utat. Tovább ment. Egyre sűrűbb volt az erdő. Egyszer csak hirtelen minden fa eltűnt, és a lába beleért valami nyálkás mocsárszerű anyagba. Az útja a sűrű sötét erdőből egy bűzölgő fortyogó mocsáron keresztül vezetett. Megkerülni nem tudta. A köd egyre sűrűbb volt. Amerre ment beleért a lába a mocsárba. Visszamenni már nem tudott. Így hát más lehetősége nem volt, minthogy keresztül menjen a mocsáron.
2. fejezet
A mocsár borzalmai
A mocsár sűrű volt, de még ennek ellenére is mélyen belesüllyedt a lába. Nagyon nehezen mozgott. Lépésről lépésre lassabban és lassabban haladt. A mocsár nemcsak nagyon csúszós volt, és nyálkás, de még orrfacsaró hullaszagú is. Ahová lépett, mindenütt csúszós nyálkás anyaggal voltak befedve a kövek. Nagyon lassan haladt. Egyszer csak nem hagyta nyugodni egy érzés, hogy követik őt. Megfordult és hátranézett, de nem látott semmit, csak a sűrű feketeséget. Megcsúszott egy kövön. Ami annyira csúszós volt, hogy még visszakapaszkodni se tudott rá. Amikor tovább ment, és sikerült neki egy másik kőre felmásznia észre vette, hogy miért volt olyan érzése hogy követi őt valaki. Ahogy lenézett, észre vette, hogy az a követő érzés nem volt csak egy egyszerű félelem érzése, hanem a mocsárban követte őt több ezer arc. Lassan, és főleg óvatosan haladt. Lépésről lépésre ott volt vele jó néhány arc tekintete. Nem tudta, hogy mik azok az arcok, de azt sem, hogy hogyan kerültek oda, és mikor. De egy valami nem hagyta nyugodni. Borsózott a háta, amikor belegondolt, hogy esetleg az arcok figyelik őt. Igen igaz volt. Az arcok figyelték minden egyes mozdulatát. Nem veszítették volna szem elől akkor sem, ha nagyon nagy gyorsaságban mozgott volna, de még akkor sem, ha repült volna. Mélyebben belenézett az egyik arcba aztán a másikba. Tovább ment, és megint belenézett az arcokba. Ugyan azok az arcok voltak, amiket megnézett magának először. Egy valamiben biztos volt az arcok mozogtak. Szinte biztos volt benne, mert akkor másképp nem látna mindig egyforma arcokat a vízben. Megijedt a szíve hevesen dobogott. Most először fogta el igazán a félelem. Tovább ment, de most már megszaporázta a lépteit. De még mindig ugyan azok az arcok néztek fel rá a zavaros vízből. Az a sötét hosszú haj, kék szemek, és üveges tekintett. És most, mintha a szeme láttára megmozdult volna. Megmozdította a szemét. A szeme körbe-körbe forgott. Olyan volt, mint amikor a rajzfilmekben a varázsló a szemével akar hipnotizálni valakit. Gyorsan elrántotta a tekintetét, és futásnak eredt. Futása nagyon lassú volt, és fárasztó. Mert a mocsár nem engedte. Lassította a futást. És olyan érzése volt, mintha szándékosan lassítana a mozgását a mocsár. Egyszer csak hirtelen megállt. Valami megcsiklandozta a lábszárát. Olyan érzés volt, amikor a perzsa macska a gazdájához simul, amikor kér egy kis ennivalót. Tovább ment érezte, hogy valami rácsavarodik a lábára, és egyre feljebb és feljebb kúszik a testén. A dereka tájékán állt meg. A kislány nem mozdult, arra gondolt, hogyha úgy teszik, mintha nem is élne békén, hagyja az a valami. De nem úgy történt, ahogy ő gondolta. Az a valami elkezdte lefelé húzni a mély mocsárba, ahonnan tudta, hogyha nem tesz valamit ellene, akkor egészen a fenékre viszi, és akkor már nincs menekvés. Védekezett, kapálózott rugdolózott. De nem segített olyan helyekre próbált rúgni, ahol úgy érezte, hogy ott van az a valami, ami húzza le. De minden hiába volt. Úgy tűnt, hogy a szörny nagyon mélyen a felszín alatt van. Már a nyaka is bent volt a kislánynak, amikor egy érdekes dolog történt. Rögtön vele szemben egy ugrással megjelent előtte egy ember. De nem ember volt, hanem csak valami ember képében megjelenő szellem. A szellem tetőtől talpig arany ruhában volt felöltözve. Egy kicsit szélesebb volt az arca, mint az egyszerű embereknek, és gyönyörű barna szeme volt akár a föld egyik darabjának legszebb része nem volt bennük élet, a két barna szem úgy ragyogott, mint a csillagos ég. Bizonyára valami hadvezér, vagy király. A kezében egy kardot tartott, amin egy felirat volt kivésve az ezüst markolatra. Piros színnel befestve, hogy mindenki el tudja olvasni a szöveget. „” A markolaton egy több száz éve használt nyelvvel volt írva a mondat. Azt jelentette, hogy Kövesd az észak fényét. A kard súlyos volt, de ő olyan könnyedén emelte fel a levegőbe, mintha csak valami pehely lett volna, és azzal rásuhintott a szörnyre, amitől a szörny megmozdult, és kiemelkedett a pocsolyából. A szörnynek egy nagy csápja volt, és azzal fogta a kislányt. A hadvezér rásuhintott a kardjával a szörny csápjára. A szörny megtántorodott, elengedte a lányt, és a hadvezér felé fordult. A következő vágással a szörnynek levágta a csápját. A szörny felordított a fájdalmában. Neki rontott a hadvezérnek. A hadvezér leesett a földre, de még időben fel állt és csodák csodára a kardból óriási nagy lila fény tört elő. A fény olyan erős volt, hogy megvakította még a szörnyet is. Eddig várt a hadvezér, és a világító karddal a kezében suhintott egy nagyot. A suhintást egy ének kísérte. Az éneknek nem volt jelentése, de nagyon szép volt. Úgy hangzott, mintha ezer tünde énekelte volna. Hirtelen egy nagy robbanást hallott és vége. Kialudt minden nem lehetett látni semmit egy árva kis fényforrást sem. Amikor minden elcsitult, körbe nézett. A hadvezér még mindig ott állt a karddal a kezében, és a kislányra nézett. Aztán hozzá fordult, nem szólt semmit, csak meghajolt, és eltűnt. Meg akarta köszönni a megmentését a hadvezérnek, de nem győzte. A kislány utána ki tudott mászni a pocsolyából egy kőre. Két kicsi buborék jelezte a hadvezér távozását a mélybe. A kislány nem akart udvariatlan lenni, és ezért annak ellenére, hogy a hadvezér eltűnt, megköszönte. Egész idő alatt a történtekre gondolt. Tovább ment. Örült, hogy élve megúszta ezt a támadást. Csak hogy a borzalmak még nem fejeződtek be. A mocsár egyre csak sűrűsödött, és az orrfacsaró hullaszag egyre erősebb lett. Óvatosan lépkedett, de a félelme egyre fokozódott. Az összeesés kerülgette. Minél hamarabb kikel kerülnöm ebből a pocsolyából. A táj egyre szürkébb volt, és a sűrű köd, pedig nagyon szörnyű hullaszagot hozott magával. Egyszerre csak hirtelen eltűnt minden körülötte. Még egy kis földdarab is eltűnt a közelből. A mocsárból mintha valami pára jött ki a mocsárból. Azt gondolta, hogy ez egy kis gáz felhő, ami a mocsárban alakul ki, és feljön a felszínre. Sajnos nem vette azt észre, hogy az a gázfelhő léggömbbé alakul, és hosszúkás alakot vessz magára. Maga mögött hagyta a gáz felhőt, és ezért nem is vette észre azt sem, hogy a gázlufi elkezdet mozogni. Hirtelen, azaz érzés támadt benne, mint múltkor. Valaki követi. Hátranézett, de senkit sem látott a háta mögött, csak valami léggömbféleséget, ami pontosan felé lebeget. Újabb és újabb alakok jöttek elő a pocsolyából. És felé lebegtek. Azt gondolta, hogy valami természeti tevékenység, de tévedett. A léggömböknek apránként két csóva nőtt a testük egyik fenti részéről. Most igazán elfogta a félelem. Nem tudta mit tegyen. Amikor meglátta a kéz alakú nyúlványokat, eszébe jutott, hogy ezek nem felhők, hanem szellemek. Igen igaza volt, metán szellemek voltak. A környék legveszélyesebb szellemei. Még soha senki se élte túl a támadásukat. Egyre többen, és többen jelentek meg a mocsár síkos felszínén. A szellemekről azt kell tudni, hogy mélyen a mocsár felszíne alatt élnek. A naptól elpusztulnak, és csak a mocsaras vidéken tudnak élni, mivel a mocsárból szerzik a metán gázt, és az adja nekik az életet. Nem szeretik a betolakodókat. Évezredekkel ezelőtt még élő emberek voltak. Ez a mocsár sem volt mocsár, hanem egy gyönyörű tisztás. És az egész vidék egy királyság nagy királyság. Aztán hirtelen a királyság háborúba keveredett, és a háborúban meghalt embereket egy tóba dobálták be. A testük szétmállott, de túl nagy teher volt a tó számára, és a talaj körülötte szétbomlott, és az egész vidék mocsaras lett. A tóból, pedig egy nagyon nagy mocsár keletkezett. Az emberi testek, pedig egy anyag hatására kijött a lelkük, és szellemek lettek. Szörnyű volt az egész háború, és az emberek lelkei ebben a mocsárban még mindig harcolnak, ezért veszik a felszínen lévő embereket betolakodónak, és ellenségnek. Évszázadokon keresztül megtámadják a felszínen lévő embereket. Eddig még senki, sem mert velük harcba szállni, mert ugyanis hamarabb ölték meg azt az illetőt a szellemek, mint ahogy képes lett volna védekezni az ember. Amikor a kislány észrevette őket, felkapott a földről egy botot, és feléjük fordult, és még időben emelte fel a kezét, amikor az egyik szellem megtámadta őt. Egyszerre hat szellem lendült támadásba. A legelső szellem felemelte a kéz nyúlványát, és megcsikarta a kislány karját. Ő a támadást viszonozta, és rácsapott a fejére. Amíg folyt az egyikkel a harc, addig a másik szellem is támadásba lendült, és megmarta a lány hátát. Nem szólt semmit, csak megfordult, és csapott. Hirtelen egy harmadik szellem is támadásba lendült, és a mocsárba dobta a lányt. Amikor közeledett hozzá az egyik szellem, ő csak a szellem alsó részére csapott. A szellem hirtelen megrándult, és úgy, mint egy lufi kifújódott, és eltűnt. Rájött, hogy melyik a szellemek legérzékenyebb helye. Úgy vannak felépítve, mint a léggömbök. Nem lehet őket kilyukasztani, csak lefújni. Már végig csikarták a kislányt, de ő apránként eltüntette őket. Az egyik szellem olyan furfangosan mozgott, hogy nagyon nehéz volt eltalálni egy bottal. Amikor ledobták a mocsárba, akkor támadásba lendülve eltalálta a furfangos szelemet, és egyenesen az alsó nyúlványára, és megtántorodva eltűnt. Utolsó két szellemmel harcolt, és azokat is eltüntette. Boldog volt, hogy ezt a támadást élve megúszta. Tovább ment. Most már nem voltak akadályok, de még mindig nehéz volt mozognia a mocsárban, mivel még a sebei is sajogtak. Nem is vette figyelembe a sebeket. Csak ment, amerre a szeme ellátott. A hullaszag kezdett gyengülni. Itt-ott már csupasz bokrokat is lehetett látni, és már kemény föld is volt a lába alatt, ami még jobban könnyítette a mozgását. A hullaszag eltűnt a köd is felszabadult, és már lehetett látni kicsike napsugarakat. Ott a mocsárban nem tudta, hogy nappal van vagy éjszaka, de úgy gondolta, hogy ott a mocsárban két napon keresztül ment megállás, és pihenés nélkül. És ha akart is volna pihenni, nem tudott volna hol aludni, mivel mindenütt csak mocsár volt. Tovább ment, és már nem csak lepusztult bokrokat, hanem már fákat is látott. Hirtelen már virágzó gyönyörű fákat vett észre. Egy nagyerdőben sétált, ahol az elején csak fák, és virágok voltak. Utána, már egy kis mókust is látott mászni a fán. A nap sütött, nagyon meleg nyári idő volt. Kitért az erdőből. Olyan melegség fogta el a kislányt, hogy abban a pillanatban elaludt. Hát nem is volt csoda, hiszen két napon keresztül sétált a mocsárban. Egész testét sebek borították, de csak nyugodtan tűrte. Figyelembe se vette azt, amikor a nap már magasan a felhők felett járt. Békésen aludt. Az egész napot, sőt az éjszakát is elaludta. Csak reggel ébredt fel a gyönyörű madárcsicsergésre. Fájtak a sebei, és nagyon mocskos volt a sok sártól, és a mocsártól. A közelben hallott egy vízesést csordogálni, így hát felkereste. Megtalálta. Egy tisztáson volt a vízesés, és 6 méter magasról ömlött a víz a mederbe. A nap már magasan a felhők között járt, amikor levette a ruháját, és beleugrott a vízbe, hogy megmosakodjon. Miközben fürdött kimosta a mocskos sáros ruháját, és száradni tette, hogy mire kimegy a vízből, addigra megszárad. Ő addig a finom langyos vízben úszkált, mint egy boldog kicsike halacska, amelynek nincsen semmilyen gondja. A ruhája a meleg napon nagyon hamar megszáradt. Kimászott a vízből, felöltözött, és elindult egy kis ételt szerezni magának. Nem messze látott egy kisebb almafát, és evett róla 2 almát, mert nagyon éhes volt. Még hat almát magával vitt tartalékba. A sebei megfájdultak. Arra gondolt, hogy be kellene gyógyítani őket. Eszébe jutottak az anyukája tanításai a családi hagyományról. Nagyon szerette a gyógynövényeket, ezért minden egyes növényt fejből ismert. Az útnál látott is egy ismerős gyógynövényt, a skorocel nevezetűt. A növényről tudja, hogy fertőtlenítő hatású, és így letépett belőle 12 levelet. Megrágta, és rátette a sebeire. Két percig rajta hagyta, mert csak akkor van jó hatással a sebekre, ha rajta hadják pár percig. Ahogy leszedte a sebesüléseiről a növény darabkákat, és tovább ment. Az útja megint a gyönyörű tisztásról egy szép nyugodt kicsi erdőbe. De nem olyan sűrűbe, mint azelőtt volt, hanem egy szép nyugodt virágokkal teli erdőbe. A madarak csiripeltek, és néha egy mókust is lehetett látni a fán. És lepkék ezrei szálltak virágról virágra. Kitért az erdőből, és egy ösvényen haladt tovább. Az ösvény egy virágos rét mellett vezetett. Követte az ösvényt, mert örült, hogy végre az úton halad. Örömében a virágokat szedte mindenhonnan. Egy gyönyörű nagy virágcsokrot szedett, és nézte, szagolta a szebbnél szebb virágokat. A virágok nagyon finom illatot árasztottak szerteszét. Aztán leült a tájat fürkészni. Tényleg gyönyörű volt. Felhőtlen égen egy kis felhőt sem lehetet látni. A szép időt még a rovarok is észrevették. Több száz rovar a környéken ólálkodott. Még egy gyönyörű lepke is rászállt az ujjára. Így ülve a tájat nézve várta meg a még szebb naplementét. Az ég mintha égne a nap sugaraitól, és vöröses színt öltve az égen táncra perdültek a szikrázó égen. Az egész látvány fenségesen szép volt. A nap pici sugarai sárga színt öltöttek még a fekete csillagos égen is. Megevett egy almát, és tovább ment. Ahogy ment az ösvényen kikerült az útra. Az úton haladt tovább északnak. Nem tudta, hogy mi van ott, de azt sem hogy mi lesz. Csak egyszerűen ment, ahova a lábai vitték. A levegőt megtöltötte a harmat friss illata. Letért az útról, és onnan két méterre lefeküdt a hosszú illatos harmatos fűbe. Miközben feküdt a hibátlan csillagos eget nézte, és találgatta a csillagképeket. Elaludt.
3. fejezet
Fogságban a királynál
Csak korán reggel kelt fel. Nagyon szép álma volt. Arról álmodott, hogy otthon volt, és az anyukájával együtt varázsoltak egy nagyon szép homokvárat a homokozóban. Ahogy így elmélkedett az álmán közben megevett egy almát, amit magával vitt, hogy ne éhezzen az út során. Visszament az ösvényre, és folytatta az útját. Szöcskéket látott ugrándozni a fűben. Egyszer csak a háta mögött patadobogást hallott. Figyelembe sem vette a közeledő hatlovas hintót. Még akkor sem vette figyelembe, amikor a hintó egyre gyorsabban, és gyorsabban haladt. Arra gondolt, hogy bizonyára valahova nagyon sietnek, és ezért elhúzódott az ösvényről, és a füvön keresztül ment, hogy ne akadályozza az útjukat. Ahogy közeledtek felé, a hintó elkezdett lassítani. Egyre lassabban, és lassabban haladt, és amikor utolérte a kislányt, megállt. A barna hintó aranyozott ajtaja kitárult. A kocsiból egy nagytermetű fekete göndör hajú férfi lépett ki az ajtón. Bizonyára gazdag lehetett, vagy még több, egy király, mivel piros selyem ing volt rajta, amit arany fonállal hímeztek ki a nyakánál, a kezénél, meg az egész gombsor is arannyal volt kihímezve. És a skarlát vörös hosszú köpeny is ki volt hímezve. Valamit mormogott a kocsiba. Mikor befejezte, a kocsi hátuljáról előjött két termetes férfi, akiken egyszerű fekete nadrág, és kék ingük volt. Megálltak a fekete hajú ember előtt, és beszélgetni kezdtek. Amikor befejezték, a két férfi megfordult, és egyenesen a lány felé haladtak. A két férfi a kislány előtt állt meg. És az egyik megszólította.
- Te kislány!- Mondja barna hajú fekete szemű férfi.- Állj meg! Megállt nem tudta, hogy mit akarnak tőle, de annak ellenére is nagy tisztelettel köszönt neki, ahogy az anyja tanította őt.
- Szép jó reggelt kívánok kedves urak, hogy vannak ma ilyen szép napon? –mondta.
- Ki vagy?- Bökte oda neki a kérdést a másik, aki kopasz volt, és a hangja olyan vékony, mint a kisegérré.
-Hogy kerülsz ide? –kérdezte a fekete szemű férfi. A kislány nem tudta, hogy mit gondoljon a kérdések alapján, de végül megszólalt.
- Mária a nevem, és az erdőből jöttem…- még be sem fejezte a mondatot, amikor durván a szavába vágva mást kérdeztek tőle.
-És hova mész? –Kérdezte a kopasz durván.
Elgondolkodott, hogy az igazat mondja el, de úgy döntött, hogy most kivételesen nem mondja el az igazat, mivel veszélyben érezte magát. Így válaszolt a kérdésre.
- Én csak sétálok a tisztáson. -felelte már egy picit félénken.
-Nagyon jó, és merre mész? –Kérdezte még durvábban a kopasz férfi.
-Csak erre felfelé az úton. –Próbálta lerázni őket magáról, mivel látta hogy elszánt szándékuk az volt, hogy minél többet megtudjanak róla.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
